Gyakran előfordul...
... hogy a városból hazafelé jövet összefutok egy fehér VW-es pasival. Nem kell, hogy rám villogjon, akármilyen messze is van, amint meglátom a tükörben, vagy előttem, tudom, hogy ez az a VW. Még mielőtt közel kerülnénk egymáshoz, még mielőtt beazonosíthatnám a rendszámot. Tudom, és nagyot dobban a szívem. :) Aztán már látom is a fickó vigyorát - igen, ez vigyor, nem mosoly. Szívdöglesztő vigyor. :) Muszáj viszonozni.... Tegnap azon kaptam magam, hogy megigazítottam a hajam, amikor feltűnt a visszapillantóban... Hej, haj.... mi lesz ebből? Pofátlanul flörtöl velem, pedig már többször elmutogattam neki, hogy három gyerek ül hátul az ülésekben. Még a gyűrűsujjamat is felmutattam, bár ebből nem egyértelmű, hogy férjnél vagyok, ugyanis nem hordok karikagyűrűt. Ezekkel a jelekkel mit sem törődve jön, jön utánam egész hazáig. Néha előttem - de hisz tudja, hova tartok...
Ha kiszállunk, meg is csókol. Meg biza. Én meg örülök neki.
Ja, remélem, egyértelmű, hogy a férjemről van szó... :)
Több, mint két éve, az azóta bezárt blogomon írtam a fenti posztot. Hogy miért szedtem elő? Mert Ő most messze van, és hiányzik. A minap mondta, hogy meglátott egy olyan autót, mint a mienk, és megörült. Aztán kapcsolt, hogy nem lehet az, hiszen több száz km-re vagyunk egymástól....
Bezártam azt a blogot, mert megkaptam, hogy túl sokat adok ki. Aztán visszahúzódtam, magamra zártam a szekrényajtót. Most picit kinyitottam újra.... Talán a december, a karácsony közelsége miatt....
13 megjegyzés:
Oh..., ez olyan kedves poszt. :)
Tünemény vagy.:) És a férjed is! Életetek végéig tartson ez a szívdobbanás egymás felé.:)
<3
:-D
Köszönöm, hogy eszembe juttattad a mi történetünket!
nagy-nagy ölelés Neked
Igaz meg sosem lattalak Titeket egyutt, de el sem tudnalak maskent kepzelni Benneteket.:) Meg sok sok hosszu eveket toltsetek egymas mellett! :)
:)
Már megfenyegettem, hogy ha hazajön, megfogom a kezét, és soha többé, sehova nem engedem el. :)
:o)
..tényleg nehezebb karácsony előtt,saját bőrömön érzem..kitartás:)
Igazán átérzem a helyzetedet, hasonlóban vagyunk mi is.
Ha hazajön, nagyon-nagyon fogd meg a kezét!!!
Gondolkodtam, írjam-e...?
Most, ezen a bejegyzésen keresztül egy teljesen másik énedet is megéreztem, amit köszönök neked. Örülötem eddig is, hogy (ha csak a világhálónak köszönhetően) ismerősöd lehetek, de ezentúl még inkább. :)
Kitartást kívánok nektek!!!
:)
Nektek is kitartást, és mindünknek! :)
Azért néha belegondolok, hogy milyen szerencsések vagyunk: már van telefon, internet. Így is nagyon nehéz, de pár évtizede mi volt? Képeslap? Vagy mondjuk a háborúk alatt... a nők csak vártak, reméltek. Akármilyen pocsék is, mégis könnyebb helyzetben vagyunk mi, most... :)
Ezt a posztot már akkor is imádtam :-D
Eljön hamarosan újra, hogy az az ismerős vigyor felbukkan az ajtóban!
Már nagyon várom... :)
Megjegyzés küldése